Az Eukarisztia közös vételéről

(Nemzetközi Ökumenikus Társaság, IEF)

(Jóváhagyta az IEF píseki közgyűlése, 2007. júliusában)

I. Lépések az Egyház látható egysége felé

1. A Nemzetközi Ökumenikus Társaságot (International Ecumenical Fellowship, IEF) az 1967-es Fribourgi Nyilatkozat erőteljes látomása és jövőképe alapozta meg: „Az imádság, tanulás és cselekvés által a IEF az Egyház látható egységének megteremtésére irányuló mozgalmat kívánja szolgálni, Jézus Krisztus kifejezett akaratának megfelelően, és oly módon, ahogyan Ő akarja.”

2. Mi, az IEF tagjaiként, alapításunk negyvenedik évfordulóján nagyon hálásak vagyunk a gazdagító és áldott évtizedekért, amelyek különleges tapasztalatokkal ajándékoztak meg az egységről a Lélekben. Ökumenikus mozgalomból az IEF lassanként ökumenikus társasággá is fejlődött, Jézus Krisztus Testében testvérként ismerve föl egymást, a közös keresztségünk alapján.

3. A IEF alapítása óta, fölfedezve és megvalósítva az egységet Jézus Krisztusban, különböző felekezetű tagokként arra törekszünk, hogy megéljük már ma a holnap Egyházát, örömben, reménységben és szeretetben.

4. Az IEF-ben ezen egységet az éves nemzetközi találkozók, a nemzeti és helyi csoportok összejövetelei, a világiak és lelkészek ökumenikus kapcsolatai és tevékenységei, az együttműködés a nemzeti hivatalos ökumenikus intézményekkel és más ökumenikus szervezetekkel, és különösen is a közös imádság és istentisztelet által éljük meg. Mindez alkalmat jelent arra, hogy valódi keresztény szeretetet mutassunk egymás iránt.

5. A közös imádság és a közös istentisztelet a IEF velejét alkotják: ezáltal leszünk Istennel és egymással egy, és megtapasztaljuk a Szentlélek erejét gyógyító és fölszabadító tettekben, valamint a közösség építésében.

6. Mindezen örömön túl azonban megjelenik bennünk a közös fájdalom is, hogy az egyházak és az istentisztelet teljes közössége még nem valósult meg, mert az emberi bűn és az egyházaink korlátozásai hátráltatják a Szentlélek megtérítő és átalakító erejét.

7. Nem támogatjuk az olcsó ökumenét, sem az olcsó közös hitet, amely semmibe nem kerül. Épp ellenkezőleg, az igényes és éppen ezért költséges ökumenében hiszünk, és azt is éljük meg, amelyben – híven Jézus Krisztusnak az Atyjához intézett szavaihoz, „hogy mindnyájan egy legyenek” (János 17,21) – vállaljuk önmagunk és egymás kihívásának és kérdőre vonásának kockázatát.

8. A közös imádság és a közös istentisztelet során a többi felekezet és az Egyház egésze liturgikus hagyományainak gazdag változatosságát élvezzük azon egységben, amely már létezik közöttünk. Ám éppen ezen élmény nyomán ismerjük föl a megosztottságunkat is, különösen amikor az Úr asztalához szól a meghívásunk.

9. Az Eukarisztia, melyet maga Jézus Krisztus alapított, az egység legerőteljesebb kifejezése Krisztus Testében, és minden keresztény élet csúcsa és forrása. A megosztottságunk e ponton a legfájdalmasabb, amikor a széttöredezett kereszténység botrányát érezzük át és ismerjük föl, valamint abbéli kudarcunkat, hogy a maga teljességében megvalósítsuk Jézus Krisztus szavait: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára.” (Máté 26,28)

10. Ezért az eukarisztikus megosztottságunk botrányának meghaladását szolgáló új megoldások keresése, megtalálása és kidolgozása egyértelmű elsőbbséget kell, hogy élvezzen az IEF küldetésében és jövőképében, hogy az Egyház látható egységének megteremtésére irányuló mozgalomként hiteles tanúságot tehessünk.

II. Lelkiségi és lelkipásztori ajánlások az Eukarisztia közös vételéről

A. Lelkiségi és lelkipásztori ajánlások

11. A felekezetek, amelyekhez tartozunk, a különböző teológiai megközelítéseik alapján (lásd 26−36.) különbözőképpen gondolkodnak az Eukarisztia közös vételéről. Tekintetbe véve a felekezeti álláspontokat, tudatában vagyunk annak, hogy az Eukarisztia közös vételével kapcsolatos felelős hozzáállás a hitünk lényegének világosabb megértését kívánja meg, nem mellőzve a szolgálat, a papszentelés és lelkészavatás, a püspöki és zsinati szerkezet, valamint az apostoli hagyomány és folytonosság kérdését.

12. Mindezek figyelembevételével a lelkiségi és lelkipásztori ajánlásunk az Eukarisztia közös vétele kérdésében a következő: Hogy egy adott istentisztelet során valaki elfogadja-e Jézus Krisztus meghívását Testének és Vérének vételére, elsősorban a személy felelős lelkiismereti döntése, melyet a felekezete és a többi felekezet tanítását és szabályait tisztelve és figyelembe véve kell meghoznia.

B. Hagyomány, közösség és lelkiismereti döntés

13. Szilárdan benne állunk a felekezetünk Hagyományában és Közösségében. Hűségesek vagyunk a felekezetünk jelenlegi szabályaihoz, amelyek tiszteletre, megfontolásra és követésre szólítanak.

14. A főbb protestáns és anglikán felekezetek között fontos megegyezések jöttek létre az Eukarisztia ünneplésével kapcsolatban, ajánlásokat téve az oltárközösségre (interkommunióra) és az eukarisztikus vendégbarátságra. Ezen istentiszteletek nyitottak minden olyan megkeresztelt tag számára, akik a saját felekezetükben is járulhatnak Eukarisztiához.

15. A nemzetközi találkozóink eukarisztikus ünneplései nemcsak a különböző felekezetek hitének és liturgiájának kifejezései, hanem a tükröződései is a kibomló egység, szeretet, öröm és közösség ajándékainak a Szentlélekben.

16. Az Eukarisztia közös vétele mindig megkívánja a személy felelős lelkiismereti döntését, minthogy a lelkiismeretünk szavát kell mindannyiunknak követnünk. A lelkiismeretünknek ekkor megfelelően tájékozottnak kell lennie, tekintetbe véve a felekezetünk szabályait és szabályozásait.

17. A nemzetközi találkozókon, a napi felekezeti eukarisztikus ünnepléseken túl, ajánlatos az ökumenikus limai liturgia szerint is ünnepelni az Eukarisztiát.

C. Lelkiségi és lelkipásztori gondozás

18. A személy felelős lelkiismereti döntését tisztelet illeti. Továbbá, akár világiak vagyunk, akár lelkészek, a lelkiismereti döntésünket követően, szükség esetén, lelkiségi és lelkipásztori gondozás, valamint a közösség támogatása illet meg bennünket.

19. Minden esetben a bölcsességünket, a megkülönböztetési képességünket és a hitérzékünket érdemes használnunk arra nézve, hogy vajon az adott alkalommal komoly lelkiségi és ökumenikus szükség van-e az Eukarisztia közös vételére. Amikor a lelkiismereti döntésünk eredménye az, hogy követjük az egyházunk szabályozását, nem szabad bennünket nem-ökumenikusnak tartani. Hasonlóképpen, amikor az az eredmény, hogy elfogadjuk a meghívást az Eukarisztia közös vételére, nem szabad bennünket a saját felekezetünk irányában engedetlennek tartani.

D. Eukarisztikus vendégbarátság

20. Az IEF nemzetközi találkozóin főszabályként a római katolikus szentmiséken nincs kifejezett nyílt meghívás az Eukarisztia vételére a nem-katolikus résztevők felé, hacsak a helyi püspök másként nem dönt. Ám kifejezett tiltás sincs, hanem inkább az engedélyezést érdemes gyakorolni, az 1993-as Ökumenikus Direktórium (ÖD) szabályai alapján. Ez számos római katolikus egyházmegye és közösség szokásos gyakorlata is.

21. A II. Vatikáni Zsinat szerint (1962−1965) a (részleges) egyházi közösségnek különböző köztes fokozatai vannak a teljes egyházi megosztottság és a teljes egyházi közösség között. Ez fölveti annak a kérdését, hogy vajon lehetségesek, tanácsosak, esetleg szükségesek-e köztes fokozatok az Eukarisztia egymástól megtagadása és a teljes eukarisztikus közösség között is, a hivatalos egyházi párbeszédek során az Eukarisztia értelmezéséről elért megegyezéseknek, valamint a felekezetek már létező közeledésének megfelelően.

22. Az eukarisztikus vendégbarátság kifejezés ama nézetet tükrözi, hogy noha még nem vagyunk teljes egyházi közösségben, a hitbéli egyetértés ama fokát azonban már elértük, hogy az Eukarisztia közös vétele igazolható legyen.

23. Amikor a II. Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy „a közösen végzett szent cselekményeket (communicatio in sacris) nem szabad megkülönböztetés nélkül használható eszköznek tekintenünk a keresztények egységének helyreállítására”, ezzel elismeri, hogy legalább is bizonyos körülmények között ezek megfelelően használhatók eszközként is a keresztények egységének helyreállítására. A megnyilatkozás kijelenti továbbá azt is, hogy „a hely, az idő és a személyek összes körülményeit figyelembe véve, a helyi püspöknek kell e kérdésben okosan dönteni” (UR 8.). Mindezek alapján alázatosan azt kívánjuk, hogy a helyi római katolikus püspök éljen a lehetőséggel, és döntsön okosan arról, hogy a körülmények megfelelőek-e, és ezáltal a római katolikus Eukarisztia, melyet egy IEF-találkozó kivételes alkalmával ünneplünk, tekinthető-e ezúttal eszköznek a keresztények egységének helyreállítására, vagyis más felekezetű testvéreink járulhatnak-e az eukarisztikus asztalhoz.

III. Az IEF prófétai felelőssége

24. Közülünk is sokan felekezetközi családokból érkeznek, amelyek megkísérlik a hivatásukat tudatosan ökumenikus módon megélni. Más ökumenikus szervezetekkel együtt a lelkiségünkben és társadalmilag magunk is mélyen elkötelezettek vagyunk.

25. Ökumenikus mozgalomként a Nemzetközi Ökumenikus Társaságnak (IEF) különleges prófétai felelőssége van, hogy az egyházainkat kihívás elé állítsa, emlékeztesse és fölhívja arra, hogy még hatékonyabban munkálják az Egyház látható egységét; és hogy már ma megéljék a holnap Egyházát, a Szentlélek ereje által.

IV. A jelenlegi felekezeti álláspontok és ökumenikus megegyezések összefoglalása

26. A Szentlélek vezetésével az egyházak és felekezetek között számos két- és többoldalú párbeszéd zajlik, amelyek egyik eredménye a korszakalkotó váltás a zárt eukarisztikus ünneptől a nyitott vagy részben nyitott eukarisztikus ünnep felé. Tekintsük most át a vonatkozó fejleményeket a kereszténység három fő ágában.

A. Szolgálati és oltárközösség: protestáns, anglikán és ókatolikus egyházak

27. Nagyobb (evangélikus, református és egyesült) protestáns felekezetek között teljes oltár- és szószékközösség jött létre Európában a leuenbergi megegyezés (1973) nyomán, a korábbi megosztottságokat fölülmúlva és meghaladva.

28. Hasonlóképp fontos eredmény a meisseni nyilatkozat (1988) és mindenekelőtt a porvoo-i egyezmény (1994) számos anglikán és evangélikus egyház között.

29. Az oltárközösség (interkommunió) terén nyitás történt, megengedve más felekezetek megkeresztelt tagjainak, akik a saját felekezetükben is járulhatnak Eukarisztiához, hogy részt vegyenek egymás eukarisztikus ünnepén.

30. Mindezzel együtt az eukarisztikus közösség folyamatos megnyitását figyelhetjük meg a szolgálati közösség (intercelebráció) révén, szívesen látva más felekezetű lelkészeket az eukarisztikus ünnep vezetésére is. Az anglikán és az ókatolikus felekezetek között mindez már a bonni egyezmény (1931) óta érvényben van.

31. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának (EÖT) Keresztség, Eukarisztia, Szolgálat című megnyilatkozása nyomán (Baptism, Eucharist, Ministry (BEM), Lima, 1982) számos két- és többoldalú párbeszéd zajlott és megnyilatkozás született az ókatolikusok, anglikánok, metodisták, evangélikusok, reformátusok és más protestáns felekezetek között, ami az oltárközösség fokozatos megnyitását eredményezte.

B. A barátság áldott kenyere: ortodox egyházak

32. A legtöbb ortodox hagyományban főszabály szerint az Eukarisztia vétele nem-ortodoxok számára nem megengedett, mert általánosan az Eukarisztia teljes egyházi közösséget föltételez. Mindenki hivatalos azonban a részvételre a Szent Liturgián, az ünneplés végeztével pedig a barátság (nem-eukarisztikus) áldott kenyerének (az antidoronnak) vételére a pap kezeiből.

C. A szent cselekmények közös végzése (communicatio in sacris): római katolikus egyház

33. A Római Katolikus Egyház osztozik más felekezetekkel azon alapvető meggyőződésben, hogy az eukarisztikus közösség szorosan összefügg a teljes egyházi közösséggel. A II. Vatikáni Zsinat ökumenéről szóló határozatával (Unitatis Redintegratio (UR), 1964) a római katolikus egyház jobban megnyitotta a kapuit a közösség felé a más felekezetű keresztényekkel mint bármikor azelőtt, és ezáltal az eukarisztikus közösség vágya, reménye és lehetősége föléledt. A megnyilatkozás gondolatmenete a következő:

34. „Akik hisznek Jézus Krisztusban és valóban megkereszteltek, már valódi közösségben vannak a római katolikus egyházzal, noha e közösség még nem tökéletes.” (UR 3.)

35. „A keresztség szentségi köteléket hoz létre, amely egyesíti mindazokat, akik általa újjászülettek. A keresztség azonban önmagában csak kezdet és kiindulás, amely az élet teljességére irányul Jézus Krisztusban. A keresztség tehát a hit teljes megvallására irányul, a teljes belétestesülésre az üdvösség rendszerébe Jézus Krisztus akarata szerint, végül pedig a teljes beléoltódásra az eukarisztikus közösségbe.” (UR 22.)

36. Az UR elveit a következőképpen fejleszti tovább az 1993-as Ökumenikus Direktórium (ÖD): „A közös részesedésnek a lelki tevékenységekben és eszközökben a következő kettős valóságot kell tükröznie: a valódi közösséget a Lélek életében, amely már létezik a keresztények között, és amelyet imádságukban és liturgikus istentiszteletükben kifejeznek; valamint e közösség még tökéletlen jellegét ama hit- és gondolkodásbeli különbségek miatt, amelyek a lelki kincsek maradéktalan kölcsönös megosztásával nem férnek össze. A hűség ezen összetett valósághoz szükségessé teszi a kölcsönös lelkiségi megosztás szabályainak megalkotását, amelyek figyelembe veszik az érintett egyházak és egyházi közösségek eltérő egyházi helyzeteit, oly módon, hogy amint a keresztények értékelik közös lelki javaikat, és örvendenek nekik, legyenek ugyanakkor ama szükségnek is jobban tudatában, hogy fölül kell emelkedniük a még meglévő megosztottságokon, és a Szentlélek iránymutatását követve meg kell haladniuk azokat.” (ÖD 104.)

(NAGYPÁL Szabolcs fordítása)

(Békés Gellért Ökumenikus Intézet, Pannonhalma)